A szénási puszta képének mindenkor meghatározói voltak a vízzel borított területek, valamint az erek.
A térkép a középkori felszín rekonstrukcióját mutatja.
(Blazovich László A Körös-Tisza-Maros köz középkori településrendje)

A középkori települések gyakran az erek vízzel borított területek közelében helyezkedtek el. Szénás területének jelentõs része, ilyen vízzel gyakran elborított rét, legelõ, kaszáló volt, s részben az ma is. (Blazovich László A Körös-Tisza-Maros köz települései a középkorban)

Az erek vonala ma is kivehetõ, még a száraz idõszakokban is.

Csapadékos idõszakokban (1940-42, 1970, 1998-99) valóságos folyókká duzzadnak a korábban kiszáradt vízfolyások.

A lakott területeket ilyenkor könnyen bekerítheti a víz, mint ahogyan a képen látható Pálmatéri majorral is történt.

A soha nem szántott füves területek, a mai napig õrzik a táj eredeti hangulatát.

Néhány (egyre kevesebb) öreg gémeskút vitézül harcol az idõvel, s õrt áll a legelõkön.

A puszta apró "hegyei" a halmok, védett értékeink. Nagyszénás területén több ismert halom található. Régi térképek is jelölték ezeket, mint fontos tájékozódási pontokat. A képen a Kettõs-halom látható.

Egy csokor a taraji pusztáról, ahol talán soha nem szántott az eke.

A szép lila sóvirág, az egyik legjellegzetesebb növény a pusztán.

A ragadozó madarak is kedvelik a nyudodt, zsákmányban gazdag területeket. A kis vércsék szívesen napoznak a fészek mellett, a volt Székes majorban.

Tavasszal a nedves réteken, a csatornákban összegyûlik a víz. Ezeket a vízben gazdag területeket kedveli, az õshonos mocsári nõszirom.

Az alföldi õzállomány csak az ötvenes évektõl duzzadt fel. 1945-ig mindössze 18 õzbak elejtésérõl van feljegyzés. Ezek közül az egyik, egy 605 g súlyú, aranyérmes trófea, amelyet Székácsmajorban ejtett el, 1941 május 7-én Sterbetz István.

A mezei nyúl általánosan elterjedt, tömeges faj volt, és az ma is.

Az 1939/42-es idõszakban Nagyszénás környékén is, tekintettel a csapadékos, belvizes idõszakra, tömegesen költött a tõkés réce.

A harmincas években, kedvelt vizivadféle volt a sárszalonka.

A szélkiáltófajoknak fából faragott csalmadarakkal, lesgödörbõl történõ vadászata dél-alföldi hagyomány.

Túzokkakasok.
Az 1941-ben végzett felméréskor, Nagyszénás határában 300 példányt számláltak meg.